Triturus carnifex
Amphibia → Urodela → Salamandridae → Triturus → Triturus carnifex
Pesicu-Can, Pescekan, Labrena, Grìgoa d'aegua, Sgrigua d'ègua
Az olasz tarajosgőte Európa egyik legnagyobb gőtefaja.
A nőstények elérhetik a 18 cm-es testhosszt, míg a hímek általában valamivel kisebbek.
Teste karcsú, négy erős végtag tartja, és hosszú, oldalirányban lapított farokban végződik, amely jól fejlett úszólebenyt visel – ez ideális alkalmazkodás a vízi életmódhoz.
Háti színezete a barnától a feketésig terjed, a nőstényeknél és a fiatal egyedeknél sárgás gerincvonallal.
A hasi oldal, amely a szaporodási időszakban különösen feltűnő, élénk narancssárga vagy sárga, nagy sötét foltokkal, míg a torok tipikus sötétzöld-fehér márványozottságot mutat.
A szaporodási időszakban a hímek hullámos hátitara fejlődik ki, amely a farokig folytatódik; ennek fűrészfogú szegélye és irizáló, gyöngyházfényű csillogása váratlan színekkel és ragyogással tölti meg a tavakat.
A szaporodási időszakot sajátos udvarlási viselkedés is jellemzi: a hím hullámzó farokmozdulatokkal csalogatja a nőstényt, amely végül átveszi a spermatofórát.
A Triturus carnifex olasz endemikus faj, széles körben elterjedt az Appennini-félszigeten, de elszigetelt populációi megtalálhatók Ausztria, Szlovénia, Horvátország, Dél-Svájc egyes részein, és ritkán Bajorországban is.
Liguriában ritka és helyi előfordulású: Savona tartományban jelenleg csak két megerősített lelőhelyről ismert a Monte Beigua területén, ahol kis, ember által alig bolygatott vizes élőhelyeken maradt fenn.
Elsősorban állandó vagy félig állandó vizes élőhelyeket kedvel, mint például lápokat, vízinövényekben gazdag tavakat és nagy itatókat, amelyek síkvidéki vagy dombvidéki területeken találhatók.
A vízmélység és a víz alatti növényzet jelenléte létfontosságú az életciklusához, mivel búvóhelyet és petézési helyet biztosítanak.
A szaporodási időszakon kívül nedves erdőkben, párás tisztásokon, néha természetes üregekben él, ahol menedéket talál és áttelel.
Ez a gőte erősen évszakos életmódot folytat.
A szaporodási időszakban, áprilistól júniusig, főként vízi életet él: szaporodása állóvizekben zajlik, ahol a hím ritmikus farokmozdulatokkal udvarol a nősténynek, majd spermatofórát helyez el, amelyet a nőstény kloákájával vesz fel.
A petéket egyenként, víz alatti növények levelei közé rakja: körülbelül 20 nap múlva kelnek ki a lárvák, amelyek már kifejlett külső kopoltyúkkal rendelkeznek, ami a fiatal egyedekre jellemző.
A szaporodási időszak után az olasz tarajosgőte életének nagy részét szárazföldön tölti, a téli hideget december és február között természetes üregekben, kövek alatt, korhadó faanyagban, régi falakban vagy barlangokban vészeli át, csak nedves vagy esős éjszakákon indul vadászni.
Falánk ragadozó, tápláléka vízi gerinctelenekből – rovarokból, rákokból, gyűrűsférgekből és puhatestűekből – áll, de szükség esetén nem veti meg a kis gerinceseket sem, beleértve a fiatal gőtéket, akár saját fajából is.
Étrendje a helyi zsákmányállatok elérhetőségétől és az egyed korától függően változik, magában foglalva vízi rovarlárvákat, apró ebihalakat, sőt néha más kétéltűek petéit is.
A kifejlett egyedekre és lárvákra elsősorban vízi kígyók vadásznak, mint a vízisikló ( Natrix helvetica ), a kockás sikló ( Natrix tessellata ) és a mocsári sikló ( Natrix maura ), továbbá vízimadarak – szürke gém (Ardea cinerea), bakcsó (Nycticorax nycticorax), gólya (Ciconia ciconia) és kormorán (Phalacrocorax carbo) –, valamint ragadozó halak, például csuka (Esox lucius), harcsa (Silurus glanis), pisztráng (Salmo trutta) és más betelepített lazacfélék vagy pontyfélék is veszélyt jelentenek.
A fiatalabb fejlődési stádiumok emellett ragadozó rovarok, például hanyattúszók (Notonecta spp.), más gőtefajok és zöldbékák ( Pelophylax kl. esculentus , Pelophylax kurtmuelleri és Pelophylax lessonae ) számára is zsákmányul eshetnek.
A legfőbb veszélyek közé tartozik a vizes élőhelyek pusztítása és átalakítása, az idegen ragadozó fajok betelepítése, a vízszennyezés, valamint az alkalmas élőhelyek folyamatos feldarabolódása.
Az olasz tarajosgőte genomja az állatvilág egyik legnagyobbja – majdnem ötszöröse az emberi genom méretének –, ami felkeltette a tudományos érdeklődést a szalamandrák evolúciós folyamatai iránt.
Méretének és passzív védekezésének ellenére semmilyen ismert bőrváladéka nem mérgező az emberre, és más, klinikailag jelentős toxint sem termel.
A faj biológiájával és a reliktum-populációk ellenálló képességével kapcsolatos kutatások azonban kulcsfontosságú indikátorai a sík- és dombvidéki vizes élőhelyek egészségi állapotának.
