Pelodytes punctatus
Amphibia → Anura → Pelodytidae → Pelodytes → Pelodytes punctatus
Granoûglia, Baggettu
A közönséges petrezselyembéka kis termetű kétéltű, karcsú és fürge testtel, feltűnő, függőleges pupillájú szemekkel, hátán szabálytalan szemölcsökkel. Alapszíne szürke-zöld, amelyet élénkzöld foltok tarkítanak, így friss petrezselyemre emlékeztető mintázatot mutat.
Ez a tulajdonság adja neki – nemzetközileg is – a különös „petrezselyembéka” elnevezést.
Hossza szinte soha nem haladja meg az 5 cm-t; feje lapított, dobhártyája kevéssé kivehető, hátsó lábain a vékony ujjak között enyhe úszóhártya található.
A hímeknél a szaporodási időszakban sötét nászpárnák jelennek meg a karon, az alkaron, a mellkason és az első két ujjon.
Az ebihalak barnásszürke színűek, majd fejlődésük utolsó szakaszában világosabb, egységesebb árnyalatot vesznek fel.
Ha áttelelnek, akár 6 cm-esre is megnőhetnek, a metamorfózis tavasszal fejeződik be.
A szaporodási időszakban a hímek hangja – fémes, tompa hang, amelyet gyakran víz alatt adnak ki, s amely csilingelésre vagy – Benedetto Lanza történelmi leírása szerint – „cipőtalp nyikorgására” emlékeztet – jellemzi az éjszakákat a kisebb víztestek közelében; a nőstények néha lágy hangokkal válaszolnak.
A Pelodytes punctatus az egyetlen faj a nemzetségből, amely Olaszországban előfordul, és szigetszerű populációkkal lakja be Liguria nyugati és középső részét (Savona és Imperia tartományok), valamint Piemont déli részét (Cuneo, Asti és Alessandria tartományok).
Savona tartományban főként a belső területeken, Albenga és Le Manie között, valamint a Finale környékén jellemző; nyugaton Ventimigliáig és Diano Marináig ismert.
Olaszországban ez a faj szigorúan a Tirrén-tenger felőli lejtőn, 300 méter tengerszint feletti magasság alatt fordul elő, soha nem lépi át a fő vízválasztó gerinceket.
Jelenléte olyan élőhelyeket jelez, amelyek még érintetlenek és gazdagok biológiai sokféleségben.
Nagyon rejtőzködő és kiválóan álcázott faj, a közönséges petrezselyembéka élete nagy részét fatörzsek repedéseiben, nagy kövek alatt, száraz kőfalak üregeiben vagy – ritkábban – a talajba ásva tölti.
Elsősorban tipikus mediterrán élőhelyeket kedvel, mint a garigue, fenyőerdők, cserjések, illetve a mezőgazdasági területek szegélyei, mindig ragaszkodva az árnyékos, hűvös mikroélőhelyekhez.
Kivételesen barlangokban is megfigyelték.
Szaporodáskor időszakos tavakban, pocsolyákban, kisebb, gyakran ideiglenes vízgyűjtőkben jelenik meg, kihasználva a tavaszi és őszi esőzéseket; ilyenkor válik a faj leginkább feltűnővé.
Szaporodási stratégiája két jól elkülönülő aktivitási csúcsot mutat: egyet tavasszal, egyet ősszel, mindkettő közvetlenül hosszan tartó esőzések után.
A kifejlett egyedek, amelyek gyakran éjszakai életmódúak, a szaporodóhelyekhez közelítenek, ahol a hónalji amplexus – amely az Anura rendben ősi tulajdonságnak számít – órákig is eltarthat.
A nőstények gyakran ugyanazon az éjszakán több, tipikus hüvely alakú petecsomót raknak le, amelyek a víz alatti növényzethez tapadnak: egy-egy fonal 40–300 petét tartalmazhat, de ritkán ennél jóval nagyobb csomók is előfordulnak.
Az embriók fejlődése jelentősen eltérhet: az őszi ebihalak áttelelnek, tavasszal alakulnak át, míg a tavaszi ebihalak körülbelül hat hét alatt fejezik be fejlődésüket.
A metamorfózis idején a két csoport méretkülönbsége csökkenti a fiatalok közötti táplálékkonkurenciát.
A szaporodási időszakban időnként előfordulhat amplexus hímek vagy különböző fajok egyedei között is (például a mediterrán levelibéka, Hyla meridionalis ).
A kifejlett egyedek tápláléka széles körű ízeltlábúakból áll, különösen az éjszakai és szárnyas rovarokat részesítik előnyben, amelyeket nagy ügyességgel vadásznak.
Visszatelepítési programokban megfigyelték, hogy kifejezetten a mozgékony és kis méretű zsákmányokat kedvelik.
Az ebihalak mindenevők, növényi és állati eredetű szerves törmeléket fogyasztanak, bőséges növényi táplálék esetén azt részesítik előnyben.
A közönséges petrezselyembéka fennmaradását elsősorban az élőhelyek és szaporodóhelyek fokozatos eltűnése és feldarabolódása veszélyezteti, amelyet az emberi tevékenységek – urbanizáció, területrendezés, vízfolyások átalakítása és szennyezés – okoznak.
Ezért elengedhetetlen a még alkalmas területek azonosítása és védelme, valamint a meglévő populációk folyamatos nyomon követése.
A ragadozók közé tartoznak a vízi siklók – például a vízisikló ( Natrix helvetica ) és más Natrix fajok –, éjszakai ragadozó madarak, valamint – különösen az ebihalak esetében – a vaddisznó és betelepített halak.
A hirtelen aszály az ebihalak pusztulásának egyik fő oka, csakúgy, mint a zöldbékák ( Pelophylax kl. esculentus , Pelophylax kurtmuelleri , Pelophylax lessonae ) ebihalaival való versengés, akik gyakran agresszívebbek a kisebb, ideiglenes víztestekben.
Ha megzavarják, a közönséges petrezselyembéka erős fokhagymaillatú bőrváladékot bocsát ki, amely feltehetően sok ragadozó számára riasztó hatású – ezt a védekezést más ősi békafélék, például a barázdás ásóbéka (Pelobates fuscus) is alkalmazzák.
A faj az Anura rend egy meglehetősen ősi evolúciós ágához tartozik, és egyedülálló módon az olaszországi kétéltűek között (a Pelobates insubricus kivételével) függőleges, nem pedig kerek vagy vízszintes pupillával rendelkezik.
Nem ismertek olyan toxinok, amelyek az emberre nézve klinikailag jelentős ideg- vagy szívkárosító hatással bírnának; ennek ellenére a váladék jellegzetes szaga miatt óvatosan kell kezelni, kerülve a nyálkahártyával vagy szemmel való érintkezést.
