Montpellier-i kígyó

Reptilia → Squamata → Serpentes → Colubridae → Malpolon → Malpolon monspessulanus

Bissa Rataja, Bissa Oxelea, Oxelaira

A Montpellier-i kígyó ( Malpolon monspessulanus ) kétségtelenül Savona megye legnagyobb kígyófaja, teljes hossza gyakran meghaladja a 200 cm-t.

Teste különösen erős a középső részen, feje háromszög alakú és feltűnő, nagy, mélyen ülő szemeit hangsúlyos szemöldöki pikkelyek szegélyezik, amelyek az állatnak jellegzetes „ráncos” arckifejezést kölcsönöznek.

A pupilla kerek, az írisz színe a sárgától a narancssárgán át a barnáig terjedhet.

Erős ivari dimorfizmus figyelhető meg a méretben: a hímek jelentősen nagyobbak, mint a nőstények.

A kifejlett hímek egységesen barnászöld színűek, nyakukon tipikus sötét „nyeregfolt” látható, amely néha az oldalakra is kiterjed, fejük világosabb, mint a testük; a hasuk fehéres vagy sötétszürke, általában foltok nélkül.

A nőstények és a fiatal példányok színe eltérő, a homokszürkétől a sárgásbarnáig terjed, testükön fehér és fekete vonalak húzódnak végig, a felsőajak pikkelyei narancssárga árnyalatúak.

Ezeknél az egyedeknél a nyeregfolt kevésbé feltűnő, és csak 65 cm-nél nagyobb testhossznál válik hangsúlyosabbá.

A fiatalok, akik hasonlítanak a nőstényekhez, élénkebb színezetet és erőteljesebb kontrasztokat mutatnak.

A fogazatuk hátsó méregfogú (opisthoglypha), vagyis a mérget termelő fogak a felső állkapocs hátsó részén helyezkednek el.

A Montpellier-i kígyó folyamatos elterjedésű a nyugati mediterrán térségben, beleértve az Ibériai-félszigetet (Spanyolország és Portugália), Dél-Franciaországot, Liguriát és Északnyugat-Olaszországot, valamint Északnyugat-Afrikát (Marokkó, a tengerparti Algéria és Nyugat-Szahara).

Olaszországban a faj főként Nyugat- és Közép-Liguriára korlátozódik, jelentős állománnyal Savona megyében, különösen a tengerparton és az alacsonyabb dombvidékeken.

Bár korábban alkalmanként 1 000 méter felett is megfigyelték, a legújabb adatok szerint főként 800 méter tengerszint feletti magasságig fordul elő.

Jelenlétét dokumentálták a Gallinara-szigeten is.

Liguriában a Montpellier-i kígyó nyugati alfaja ( Malpolon monspessulanus monspessulanus) él, amely úgy tűnik, nem lépi át a Tirrén-vízhatárt.

Erősen melegkedvelő faj, a Montpellier-i kígyó a mediterrán táj napsütötte, száraz élőhelyeit részesíti előnyben: cserjések, sziklagyepek, teraszos olajfaligetek kőfalakkal, művelt területek, bokros parlagok, sőt, részben vagy teljesen urbanizált környezetek is megfelelnek számára.

Nem ritka, hogy folyók vagy patakok közelében is találkozni vele, főként nyílt, köves szakaszokon.

Jó alkalmazkodóképességének köszönhetően utak szélén és elhagyott hulladéklerakókban is előfordulhat.

A Montpellier-i kígyó nappali és szigorúan szárazföldi életmódot folytat, gyors mozgásáról, félénk, ugyanakkor éber természetéről ismert.

Tevékenysége a tavasz első melegével kezdődik, általában március elején, és egészen a téli nyugalmi időszakig tart, amely az időjárástól függően október végén vagy akár novemberben kezdődhet a melegebb területeken.

A párzási időszak késő tavasszal indul: a hím territoriális, és a nőstény általában ugyanazon a területen él.

Párzás után a nőstény akár 20 tojást is lerak természetes üregekbe vagy kövek, fakéreg, törmelék, illetve emberi eredetű anyagok alá.

A fiatalok szeptember és október között kelnek ki, már aktívak, és akár 25 cm hosszúságot is elérhetnek.

Nagyon hatékony, általános ragadozó: a kifejlett példányok főként kisemlősökkel, például különféle rágcsálókkal (amelyek mérete elérheti egy fiatal nyúlét), madarakkal, kifejlett gyíkokkal, például a foltos gyíkkal ( Timon lepidus ), és alkalmanként más kígyókkal, köztük fajtársaikkal is táplálkoznak.

A fiatalok étrendjében főként kisebb gyíkok és nagyobb földi rovarok szerepelnek.

A zsákmány elejtése gyors harapással és test köré tekeredéssel történik, miközben a hátsó méregfogak által beadott méreg hatására a zsákmány mozgásképtelenné válik.

A természetben a kifejlett Montpellier-i kígyókra nagy testű ragadozó madarak, például a kígyászölyv (Circaetus gallicus) és a szirti sas (Aquila chrysaetos) is vadászhatnak, de a legnagyobb veszélyt az emberi tevékenység jelenti: a kígyóktól való indokolatlan félelem miatt gyakran közvetlenül elpusztítják őket, és sajnos a közúti gázolás is gyakori.

A fiatal példányokat további veszélyek fenyegetik, például a vaddisznó (Sus scrofa) és más alkalmi ragadozó emlősök prédájává válhatnak.

A liguriai kígyók közül a Montpellier-i kígyó a leginkább tűri a nyári magas hőmérsékletet; ez összefügg azzal, hogy képes speciális, orrnyílások körüli mirigyeiből védő, olajos váladékot kibocsátani, amely egyben jellegzetes „vad” szagot is terjeszt.

Rendkívül éber, főként látás alapján vadászik, gyakran testének elülső részét felemelve, fejét gyorsan oldalra mozgatva kutat zsákmány vagy távoli ragadozók után.

Veszélyhelyzetben nem habozik agresszív viselkedést mutatni: fejét ellapítja, sziszeg, és akár tátott szájjal támadást is megkísérelhet.

A Montpellier-i kígyó mérge, bár hasonló a mérges elapidákéhoz (például a kobrákhoz), toxicitása jóval alacsonyabb, mint a viperáké; a méregfogak hátsó elhelyezkedése (opisthoglypha) miatt az emberre nézve a kockázat minimális.

Elhúzódó harapás esetén helyi égő érzés és duzzanat jelentkezhet, de súlyos következményt vagy halálesetet nem jegyeztek fel a szakirodalomban.

A kisemlősökre becsült halálos méregadag több tíz mg/kg, de emberek esetében a klinikai kockázat elhanyagolható.