Emys orbicularis
Reptilia → Testudines → Cryptodira → Testudinoidea → Emydidae → Emys → Emys orbicularis
Bissa scurzoa
A kifejlett egyedek páncélja majdnem elliptikus, míg a fiataloké inkább kör alakú, barna színű, amelyben egyedi eltérések figyelhetők meg, különösen a hímeknél (mahagóni árnyalattól a sötétbarnáig terjedhet). A legnagyobb példányok a nőstények, amelyek akár 14 cm hosszúságot és 550 g tömeget is elérhetnek; a hímek nem haladják meg a 12,5 cm-t és a 350 g-ot.
A méretbeli különbségek mellett az Emys orbicularis olyan jellemzőket mutat, amelyek alapján könnyen meghatározható a nem:
A frissen kikelt Emys orbicularis teknősök, amelyek a legkisebbek közé tartoznak a teknősfélék között, körülbelül 3 g-ot nyomnak. Haspáncéljuk sötét, páncéljuk barna, amely az életkor előrehaladtával világosabbá válik.
Az európai mocsári teknős az egyetlen Emydidae családba tartozó faj Olaszországban; potenciális elterjedési területe Európa nagy részét, Észak-Afrikát és Nyugat-Ázsiát lefedi.
Olaszországban elterjedése széttagolt, ami egy veszélyeztetett fajra jellemző; jelenleg főként a Pó-síkságon és a középső Tirrén-tenger partvidékén található meg jelentősebb számban.
Liguriában, különösen az Albenga környékén, az 1960–70-es évekig az Emys orbicularis számos populációval rendelkezett. Azonban a vizes élőhelyek lecsapolása, a folyómedrek átalakítása, a növényvédő szerek és gyomirtók széles körű használata, valamint az emberi gyűjtés miatt a faj állománya folyamatosan csökkent, olyannyira, hogy Andreotti (1994) megállapította: „az Atlaszhoz végzett kutatások alapján úgy tűnik, hogy a mocsári teknős gyakorlatilag kihalt Liguriában, bár a Centa folyó torkolatánál még előfordulhatnak elszigetelt egyedek”.
Egy véletlenül talált kifejlett nőstény 1995-ben kutatási és védelmi programot indított el, amely különböző intézmények együttműködésének köszönhetően néhány, kis létszámú populációval rendelkező élőhelyet azonosított Savona megyében és Nyugat-Liguriában. A faj a tengerszint felett közvetlenül, egészen mintegy 100 m magasságig fordul elő.
E ritka példányok sajátos fenotípusos jellemzői vezettek az Emys orbicularis ingauna (Jesu, 2004) alfaj leírásához.
Tavasszal és ősszel az Emys orbicularis sekély tavakat (akár időszakosakat is) részesít előnyben, ahol a víz könnyen felmelegszik, és a környezet gazdag vízi és parti növényzetben (keskenylevelű gyékény, széleslevelű gyékény, nád). A száraz nyári időszakban állandó vízű területekre húzódik vissza, ahol azonban a táplálékért halakkal, főként pontyfélékkel (például márna, vörösszárnyú keszeg, ponty) kell versenyeznie.
Az Albenga környékén ezek a területek egykor a vidék jelentős részét lefedték; ma már nagyon kevés maradt belőlük, többnyire másodlagos élőhelyek, amelyek elhagyott agyagbányákból, mesterséges gátakból vagy lassan folyó, félig természetes állapotú patakokból alakultak ki, ahol a teknősök menedéket találtak.
Érdemes megjegyezni, hogy az Emys orbicularis hiányzik azokról a területekről, amelyeket rendszeresen látogatnak récék (Anatidae) és sirályok (Laridae), valószínűleg e madarak zavarása vagy ragadozása miatt, különösen a fiatal és frissen kikelt egyedek esetében.
Liguriában az aktivitási időszak márciusban kezdődik és októberben ér véget, amikor megkezdődik a téli nyugalmi állapot, amelyet a tavak iszapos alján vagy a víz felszínéhez közeli, elmerült növényszárakon töltenek.
A szaporodási időszakban (áprilistól júniusig) a hímek több nősténnyel is párosodnak, a nőstények pedig rendkívüli képességgel akár 4–5 évig is életképesen tárolják a spermiumokat a kloákában.
A tojásrakás június és július között történik; a nőstény elhagyja a vizet, hogy megtalálja a legalkalmasabb helyet 3–10 hosszúkás, fehér meszes héjú tojás (20 × 30 mm) lerakásához, akár 15 cm mély gödröt ásva, amelyet speciális kloákazsákokból kiengedett vízzel nedvesít meg.
A tojások általában 80–90 nap alatt kelnek ki; Liguriában a fiatalok rendszerint szeptember végén bújnak elő, de előfordulhat, hogy a fészekben maradnak a következő tavaszig, ha a kelés késik.
A vadon élő teknősök rendkívül félénkek és rejtőzködők, ezért közvetlen megfigyelésük nehéz; ezért ajánlott távcső használata.
Az Emys orbicularis általános ragadozó, főként vízi makro-gerinctelenekkel (pl. kérészek, szitakötők, kagylólárvák) táplálkozik, de étrendjében előfordulhatnak legyengült vagy elhullott halak és kétéltűek is.
A bélsárvizsgálatok kimutatták, hogy az életkor előrehaladtával fokozatosan nő a növényi eredetű táplálék aránya, ami arra utal, hogy a fiatal korban jellemző ragadozó életmód felnőttkorban részben mindenevővé alakul.
A vadon élő Emys orbicularis fő veszélyeit a tojások és a fiatal egyedek ragadozása jelenti; a ragadozók közé számos emlős (róka, borz, patkány) és madár (varjú, szajkó, sirály) tartozik.
A kifejlett egyedek általában védettek a ragadozókkal szemben csontos páncéljuknak, rejtőzködő életmódjuknak és gyors vízbe menekülésüknek köszönhetően. Ugyanakkor ismert egy eset, amikor egy kifejlett hímet valószínűleg vaddisznó sebesített meg súlyosan.
Az Emys orbicularis esetében, csakúgy mint szinte minden teknősnél, a tojások átlagos inkubációs hőmérséklete határozza meg az utódok nemét: 28 °C vagy annál alacsonyabb hőmérsékleten többnyire hímek kelnek ki, míg magasabb hőmérsékleten nőstények születnek.
